Az úgynevezett "miklósoláskor" néhány vidéki faluban az 1970-es években fiatalok házról-házra jártak Miklós napján ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették. Olykor meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen. Városokban ez a szokás a századforduló környékén kopott ki. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonosz-űző jelleg lett hangsúlyosabb. Nem ismert, hogy ez mikor kezdődött pontosan Magyarországon, a XVIII.század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. Ennek oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető „Láncos Miklós”, aki egyszerre jutalmazott és büntetett.
Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztget. Vidéken egészen az 1970-es évekig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.
Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás először a XIX. század végén jeleng meg először a városokban, valószínűleg függetlenül a Miklós-napi szokástól.
A kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedő Mikulást egyre inkább összekötötték Szent Miklós személyével: amíg a XIX. század végén megjelent szótárak a szent püspöki munkáját emelték ki, addig a XX. század első felében már jótékonysága került a középpontba. A mai lexikonok pedig szinte csak az utóbbiról emlékeznek meg.